2013. augusztus 14., szerda

1. fejezet - Rand és Perrin


Nevetés hasított a levegőbe.

Meleg fényt tört ki a tábor közepén levő sátorból, a nyílásokon és a sátor alól zúdulva ki.

A sátor belsejében Rand al'Thor -az Újjászületett Sárkány- hátravetett fejjel kacagott. "És mit csinált utána?" kérdezte Rand miután elült a nevetés. Töltött magának egy kupa vörösbort, majd egyet Perrinnek is, aki elpirult a kérdésre.

Keményebbé vált, gondolta Rand, de valahogy mégsem vesztett az ártatlanságából. Nem nagyon. Rand számára ez csodaszámba ment. Egy csoda, mint gyöngyöt találni egy pisztrángban. Perrin erős volt, de ez az erő nem törte meg.

"Nos," mondta Perrin, tudod milyen Marin. "Képes még Cennre is úgy tekinteni, mintha csak egy anyai gondoskodásra szoruló gyermek lenne. Amikor Failre és rám bukkant a padlón, mint két buta ifjoncra... nos, azt hiszem nem tudta eldönteni hogy kacagjon vagy elküldjön a konyhába edényt súrolni. Különválasztva természetesen, hogy távol tartson minket a bajtól."

Rand elmosolyodott, próbálta elképzelni a látványt. Perrin - a termetes, szilárd Perrin - olyan gyengén, hogy járni is alig tud. Valahogy nem tűnt odavalónak. Rand szerette volna azt hinni, hogy barátja túloz, de Perrinnek még a haja szála is őszinte volt. Furcsa, mennyit tud az ember változni míg a belsője ugyanaz marad.

"Ezután," folytatta Perrin miután kortyolt egyet a kupájából, "Faile felsegített a padlóról és ráültetett a lovamra, és mi ketten igyekeztünk fontosnak mutatni magunkat. Én nem tettem túl sokat. A harcot a többiek fejezték be-nekem még az is gondot okozott volna, hogy a kupámat a számhoz emeljem." Megállt, szemei a távolba meredtek. "Büszkének kellene lenned rájuk, Rand. Dannil, az édesapád és Mat apja nélkül, a többiek nélkül a tizedét sem tudtam volna elérni annak amit tettem.

"Elhiszem." mondta Rand a borát figyelve. Lews Therin szerette a bort. Rand egy része-egy távoli része, az emlékei annak a férfinak aki egykor volt- nem volt elégedett a szüret eredményével. Nagyon kevés bor volna méltó párja a Legendák Korának borainak. Vagy legalábbis amit ízlelt, az biztos nem.

Ivott egy kicsit, majd félretette a bort. Min még mindig a sátor egy másik sarkában szundított, hálóhelye egy függönnyel volt elválasztva. A Rand álmaiban történtek felébresztették a férfit. Hálás volt Perrin érkezésének, mert volt ami elterelhette a figyelmét az álmában látottakról.

Mienn... Nem. Nem engedheti hogy az a nő elterelje a figyelmét. Valószínűleg ez lehetett a lényege annak, amit látott.

"Sétáljunk egyet," mondta Rand. "Még le kell ellenőriznem pár dolgot holnapig."

Kiléptek az éjszakába. Számos Hajadon csatlakozott mögéjük amint Rand Sebban Balwer felé haladt, akinek szolgálatait Perrin kölcsönözte neki. Ami Balwernek tökéletesen megfelelt, aki hajlamos volt afelé húzni, aki a legnagyobb hatalmat tartotta a kezében.

"Rand?" kérdezte Perrin, a férfi mellett sétálva, kezét Mah'alleinir-en nyugtatva. "Már meséltem minderről ezelőtt is, a Folyóköz ostromáról, a harcokról... Miért kérdezed újra?"

"Kérdeztelek az eseményekről előtte, Perrin. Kérdeztelek arról, mi történt utána, de nem kérdeztem semmit azokról az emberekről, akikkel ez történt." nézett Perrinre, majd egy fénygömböt hozott létre kettejüknek amint a sötétet járják.
"Emlékeznem kell az emberekre. Nem emlékezni olyan tévedés, amit túl sokszor követtem el a múltban."

Az élénk szél magával hozta a szagokat Perrin közeli táborának tábortüzei felől, és a hangokat a fegyvereken dolgozó kovácsoktól. Rand hallotta a történeteket: az Egyetlen Hatalom segítségével kovácsolt fegyvereket újra felfedezték. Perrin emberei erejüket megfeszítve dolgoztak, a velük levő két asha'man-t rongyossá hajtva, hogy annyit készítsene el amennyit csak tudnak.

Rand annyi asha'mant bocsátott a rendelkezésükre, amennyit csak tudott, azért is mert amint meghallották, tucatnyi Hajadon jelent meg előtte, Hatalom-kovácsolta lándzsahegyeket követelve. Ennek több értelme van, Rand al'Thor, magyarázta Beralna. A kovácsok négy lándzsahegyet tudnak egy kard helyett elkészíteni. A nő elfintorodott, ahogy kimondta a "kard" szót, mintha tengervizet kóstolt volna.

Rand soha nem kóstolt tengervizet. Lews Therin igen. Ilyen dolgokról tudni régen igencsak kényelmetlenül érintette. Mára megtanulta elfogadni a saját részeként.

"El tudod hinni, mik történtek velünk?" kérdezte Perrin. "Fényre, néha arra gondolok, hogy ezeknek a úri ruháknak a tulajdonosa egyszercsak besétál, leordítja az arcomat és visszazavar az istállót ganézni."

"A Kerék sző, a Minta jő, Perrin. Azzá válunk akikké lennünk kell."

Perrin bólintott amint a sátrak közötti utakon jártak, melyet a Rand kezében levő gömb világított be.

"És milyen... érzés?" kérdezte Perrin. "Azok az emlékek amiket kaptál?"
"Volt már olyan álmod, amiből felébredve tisztán emlékeztél rá? Nem az, amelyik percek alatt kifakul, hanem az amelyik egész nap a fejedben jár?"

"Igen," mondta Perrin, furcsán kimérten. "Igen, előfordult már."
"Ez pont olyan", mondta Rand. "Emlékszem milyen volt Lews Therinnek lenni, emlékszem miket tett, ahogy az ember az álmaiban tettekre emlékezik. Én voltam aki ezeket megtette, de nem feltétlenül örülök azoknak-vagy hogy újra megtenném ébren. Ez nem változtat azon, hogy álmomban, azok tűntek helyesnek."

Perrin bólintott.

"Ő én vagyok," folytatta Rand. "És én ő vagyok. De ugyanakkor mégsem."
"Nos, még mindig önmagadnak tűnsz," mondta Perrin, bár Rand észrevette a rövid hezitálást amikor a "tűnsz"-t mondta. Vajon Perrin inkább a "szaglasz"-t akarta mondtani? "Te nem változtál olyan sokat."

Rand kételkedett benne, hogy el tudná magyarázni Perrinnek anélkül hogy őrültnek tűnne. Az akivé válik amikor az Újjászületett Sárkány köpönyegét viseli... az nem csak egyszerű színjáték, nem csak egy álarc.

Az ő maga volt. Nem változott, nem alakult át. Csak elfogadta önmagát.

Ez nem jelentette persze, hogy minden kérdésre tudta a választ. A négyszáz évnyi emlék ellenére, ami az agyában volt, még mindig aggódott amiatt amit tennie kellett. Lews Therin nem tudta hogyan zárja le a Vájatot. A próbálkozása katasztrófához vezetett. A rontás, a Világtörés, mindezt amiatt a tökéletlen börtön miatt aminek pecsétei már omladoznak.

Egy lehetőség újra és újra felötlött Randben. Egy veszélyes lehetőség. Egy lehetőség, amit Lews Therin figyelembe sem vett.

Mi van, ha nem az a válasz, hogy le kell zárni a Sötét Úr börtönét újra? Mi van, ha a válasz, a végső válasz valami más? Valami maradandóbb.
Igen, Rand már századjára gondolt erre. De lehetséges egyáltalán? Megérkeztek a sátrakhoz, ahol az ügyintézők dolgoztak, a Hajadonok legyezőszerűen mögöttük, Rand és Perrin belépett a sátorba. A bentiek még mindig dolgoztak természetesen, és nem tűntek meglepettnek amikor látták Randet belépni.

"Sárkány Uram," üdvözölte Balwer, mereven meghajtva fejét az asztal mellől mely tele volt térképekkel, és papírhalmokkal. A kiszáradt kóróra emlékeztető ember idegesen rendezgette papírjait, bütykös könyöke elővillant a kis ember túlméretezett barna köpenye alól.

"Jelentést," mondta Rand.

"Roedran el fog jönni," mondta Balwer, hangja halkan és kimérten csengett. "Andor Királynője elküldetett érte, a Vérség női által készített Kapukat ígérve. A szemeink az udvarában jelentették, hogy mérges azért, mert a nő segítsége kell hogy meg tudjon jelenni, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen legyen a találkozón."

"Kiváló," mondta Rand. "Elayne még mindig nem sejti a kémeink létezését?"

"Nagyuram!" mondta Balwer hangja megbántottan.

"Sikerült már kideríteni ki kémkedik neki a mieink közül?" kérdezte Rand.

Balwer hadarva felelt. "Senki-"

"Márpedig lesz valaki, Balwer," mondta Rand mosollyal arcán. "Pont ő tanította meg nekem ezt a leckét. Nem számít. Holnap után, a szándékaim tiszták lesznek mindenki számára. Nem lesz szükségem titkokra."

Kivéve azokat amik a szívemben levőké.

"Ez azt jelenti, hogy mindenki itt lesz a találkozón, ugye?" kérdezte Perrin. "Minden uralkodó? Még Tearé és Illiané is?"

"Az Amyrlin meggyőzte őket a megjelenés fontosságáról" mondta Balwer. "Vannak másolataim a levélváltásaikról, ha látni akarnák őket, uraim."

"Én akarom," mondta Rand. "Küldesd a sátramba azokat. Éjszaka átnézem őket."

A földrengés hirtelen jött. A bent levő dolgozók papírhalmokat öleltek magukhoz, és kiáltoztak amint a berendezés körülöttük összeomlott. Odakint emberek kiabáltak egymásnak, alig hallhatóan az összetörő fák és csengő fém zajában. A föld felmordult, moraja távoli volt.

Rand úgy érezte mint egy fájdalmas izomgörcsöt.

A távolban villám villant, az eljövendő dolgok ígéretét hozva magával. A földmozgás lassan elült. A bentiek még mindig ölelve a papírhalmokat maradtak, attól félve, hogy ha elengedik az egész összekeveredik.

Tényleg itt van, gondolta Rand. Nem vagyok még kész-nem vagyunk még kész-de itt van mindenképp.

Több hónapja félt ettől a napnak az eljövetelétől. Mióta a trallokok először jelentek meg az életében, mióta Lan és Moiraine elrángatta a Folyóközből, azóta rettegett attól, ami most úgy tűnik eljött.

Az Utolsó Csata. A vég. Már nem félt, hogy itt volt előtte. Aggódott, de nem félt.

Eléd megyek, gondolta Rand.

"Mondd el a többieknek," mondta Rand az egyik ügyintézőnek. "Rakj ki figyelmeztetéseket. A földrengések folytatódni fognak. Viharok jönnek, igazi rettenetesek. Itt az újabb Világtörés, és nem tudjuk elkerülni. A Sötét Úr próbálja a világot hamuvá változtatni."

Az ügyintézők bólintottak, aggódó pillantásokat vetve egymásra a lámpafénynél. Perrin elgondolkodónak tűnt, de alig észrevehetően bólintott, mintha magának tenné.

"Más hírek?" kérdezte Rand.

"Andor Királynője valamire készülhet ma este, Uram", mondta Balwer.

" A 'valami' az nem túl pontos meghatározás, Balwer," mondta Rand.

Balwer elfintorodott. "Sajnálom, Uram. Egyelőre nem tudok többel szolgálni; éppen most kaptam erről egy üzenetet. Elayne királynőt röviddel ezelőtt ébresztette fel az egyik tanácsadója. Nincs hozzá elég közeli emberem hogy pontosabban tudhassam, miért."

Rand összeráncolta a szemöldökét, kezét Laman kardján nyugtatta.

"Lehet, hogy csak a holnapi tervei miatt ébresztették fel," mondta Perrin.

"Igaz," mondta Rand. "Azonnal tudasd, ha többet sikerül kiderítened, Balwer. Jó szolgálatot tettél, köszönöm."

A megszólított jobban kihúzta magát. Ezekben az sötét időkben mindenki próbált valami hasznosat tenni. Balwer abban volt a legjobb amit most is végzett, és biztos volt a képességeiben. Mégis, nem volt haszontalan megdicsérnie annak akit szolgál, különösen ha a munkaadója nem más, mint az Újjászületett Sárkány.

Rand elhagyta a sátrat, Perrin követte.

"Aggódsz amiatt," mondta Perrin. "Bármi is volt, ami felkeltette Elaynet."

"Nem keltették volna fel nyomós ok nélkül," mondta Rand halkan. "Figyelembe véve az állapotát."

Terhes. Terhes az ő gyerekeivel. Fényre! Még csak nemrég tudta meg. Miért nem Elayne maga mondta el neki?

A válasz egyszerű volt. Elayne érezte Rand érzelmeit, ahogy ő is érezte az övét. Érezhette volna ő hogyan van mostanában. Még a Sárkánybérc előtt. Amikor...

Nos, nem akarná ezzel, a terhessége hírével terhelni amikor olyan állapotban volt. Emellett, nem is volt túl könnyen megtalálható az elmúlt időkben.

Mégis, a hír sokkoló volt.

Apa leszek, gondolta, nem először. Igen, Lews Therinnek is voltak gyermekei, emlékezett rájuk és az irántuk érzett szeretetre. De az nem ugyanaz.

Ő, Rand al'Thor, apa lesz. Legalábbis ha megnyeri az Utolsó Csatát.

"Nem keltették volna fel Elaynet nyomós indok nélkül," folytatta, visszatérve a feladatra. "Aggódom, nem csak azért ami történhetett, hanem mert nem akarom hogy elterelődhessen a figyelmem. A holnap fontos nap lesz. Ha az Árnyéknak csak sejtése lenne a holnap fontosságáról, mindent megtenne hogy megakadályozza a találkozót, az egyesülést."

Perrin megvakarta a szakállát. "Vannak embereim Elayne körül. Olyanok aki beszámolnak a látottakról."

Rand felemelte a kezét. "Beszéljünk velük. Elég sok mindent kell még elvégeznem ma éjjel, de ... Igen, ezzel törődnöm kell."

Ők ketten Perrin közeli tábora felé vették az irányt, Rand testőrei fátylas-lándzsás árnyékként követték kettejüket.

Memory of Light fordítási státusz: 69/826

2013. augusztus 10., szombat

1. fejezet - a szél

A keleti szél

Az Idő Kereke forog, Korok jönnek és mennek, legendává váló emlékeket hagyva hátra. A legendákból mítosz lesz, és a mítoszt is elfelejtik, mire a Kor ami szülte újra eljön. Az egyik Korban, amelyet néhányan Harmadik Kornak neveztek, egy korban ami még nem jött el, egy régenvolt Korban, a Ködhegységben szél támadt. A szél nem a kezdet volt. Nincsenek kezdetek vagy végek az Idő Kerekének fordulásaiban. De ez egyfajta kezdet volt.

A szél keletre fújt, leereszkedve büszke hegyekről, átszaladva elhagyatott dombokon. Átsuhant egy helyen melyet Westwood-ként ismertek, egy helyen amit egykor fenyvesek és bőrlevelűek ékesítettek.
Már nem lehetett sokkal többet látni kusza bozótosnál, az időnként a táj felé tornyosuló tölgyfákat kivéve. Azok is betegségtől sújtottnak tűntek, pergő kéreggel, kókadozó ágakkal. Máshol tűlevelek borították barna szőnyegként a talajt. A csontvázszerű fák egyike sem rügyezett.

Északra és keletre suhant a szél, keresztül a recsegő-ropogó, száraz bozóton. Éjszaka volt, vézna rókák szagolgatták a rothadó talajt, hiába keresvén zsákmányt vagy bármi ehetőt. Nem csiripeltek a tavasz madarai, a farkasok vonyítása is elmaradt az éjszakából.

A szél keresztültört az erdőn és Tarenrévén. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. A település takaros volt, legalábbis a helyiek szerint. Sötét épületek, magasak vöröskő alapjukon, kövezett utak, a Két Folyó Völgyének szájában épülve.

A füst már régen megszűnt emelkedni a kiégett/leégett épületekből, de kevés maradt, amiből a települést újra lehetett volna építeni. Elvadult kutyák kutatták át a romokat hús után. Felnéztek, amint a szél elhaladt mellettük, szemeikből éhség sugárzott.

Kelet felé haladva a szél keresztezte a folyót, mely mellett csoportba verődve fáklyákat emelő menekültek járták hosszú útjukat Baerlonból Fehérhídig a késői óra ellenére. Lehorgasztott fejek, megereszkedett vállak mutatták a csoportok siralmas állapotát. Néhányan rézbőrű domaniak voltak, elnyűtt ruháik mutatták a hegyen átkelés nehézségeit, és az ellátmány szűkösségét. Néhányan még messzebbről érkeztek.
Taraboniak űzött szemekkel koszos fátylaik mögött. Földművesek feleségeikkel Észak-Ghealdanból. Mindannyian hallották a pletykákat, hogy Andorban van élelem. Andorban van remény.

Eddig még nem találtak ilyesmire.

Keletre tört tovább a szél a folyót követve, amely terménynélküli termőföldek, fű nélküli legelők, gyümölcs nélküli gyümölcsösök mellett kanyargott.

Elhagyott falvak. Fák, melyek lecsupaszított csontvázakra hasonlítanak. Ágaikon gyakran lehetett hollók rajait látni, kiéhezett nyulak, és néha nagyobb vadak vágtak át a halott füvön keresztül.
Legfelül a mindenütt jelenlevő felhők hajoltak a táj fölé. Néha a vastag felhőzet miatt nem lehetett megmondani, hogy éjszaka van vagy nappal.

Ahogy a szél elérte Caemlyn városát északnak fordult, el az égő várostól- narancs, vörös és erőszakos, fekete füst ömlött az éhes fellegek felé. Az éjszaka csendjében tört a háború Andor földjére. A megjelenő menekültek hamar felfedezik, hogy a veszély felé menetelnek. Ez nem volt meglepetés. Veszély leselkedett az emberre minden irányból. Az egyetlen módja a veszély elkerülésének, ha az ember nem mozdul semerre.

Ahogy a szél északnak fújt, az út mellett csoportokban vagy egyedül levő, reményvesztett szemekkel néző emberek mellett is elhaladt. Néhányan éhezve feküdtek, felnézve a morajló, örvénylő fellegekre. Mások gyalogoltak tovább, bár hogy tovább merre azt nem tudták. Az Utolsó Csatába, északra, bármit is jelentsen. Az Utolsó Csata nem a remény volt. Az Utolsó Csata a halált jelentette. De egy hely volt, ahova menni kellett, ahol lenni kellett.

Az alkonyi félhományban a szél elérte a hatalmas gyülekezőt, messze északra Caemlyntől. A széles mező megtörte az erdőfoltos tájat, mindenhonnan gombamódra növő sátrakat lehetett észrevenni. Katonák tízezrei várakoztak tábortüzeik mellett, a környező erdők legnagyobb bánatára.

A világ haldoklott. A katonák a lángokba meredtek, nézvén ahogy a tűz felfalja a fát. Lángnyelvről lángnyelvre, ami egyszer élő volt, most hamuvá változik.

Emberek egy csoportja vizsgálta a páncélokat, melyek elkezdtek rozsdásodni annak ellenére, hogy jól be voltak olajozva. Fehérköpenyes aielek gyűjtöttek vizet - harcosok akik nem hajlandóak felvenni fegyvereiket pedig már lerótták a toh-ukat. Rémüldöző szolgálók csoportjai, biztosan abban hogy a holnap háborút hoz a Fehér Torony és az Újjászületett Sárkány között.

Férfiak és nők suttogták az éjszakába: eljött a vég. Minden elhullik. Eljött a vég.

Memory of Light fordítási státusz: 64/826
Westwood-ot nem tudtam lefordítani, ha valaki tudja a magyar verziót -> komment és már javítom is.

2013. július 21., vasárnap

Ende?

Úgy tűnik, hogy nincs igény a folytatásra, a Deltavision is nemsokára kijön a könyvvel, úgyhogy a fordítást ezennel berekesztem.

Update: addig is, amíg nem lesz hivatalos verzió/scan/ebook, mégis csak folytatom, de mivel nyár van meg egyebek, ne számítsatok túl sokra :)

2013. július 16., kedd

Prológus - Talmanes (6)

Talmanes a hátán feküdt, a sötét égre bámulva. A felhők ott fent mintha visszatükröznék a fényt alulról, a haldokló város fényeit. Ez helytelen volt. A fény fentről jön, nem?

Nem sokkal azután zuhant le a lováról, hogy elindultak a városkapu felé. Erre emlékezett, a legtöbbre emlékezett. A fájdalom miatt nehezére esett gondolkodni. Emberek kiabáltak egymásnak.

Többet kellett volna... kellett volna Mat-en élcelődnöm, gondolta, és erre a gondolatra egy mosoly halvány nyoma jelent meg repedezett ajkain. Nem a legjobb most erre gondolni. Meg kell... meg kell találni a sárkányokat. Vagy már meg is találtuk...?

"Azt mondom, ezek az átkozott dolgok nem így működnek!" hallatszott Dennel hangja. "Ezek nem átkozott aes sedai-ok kerekeken. Nem tudunk velünk tűzfalat csinálni. Ezeket a fémgolyókat lőhetjük a trallokok közé velük.

"Azok felrobbannak." szólt Guybon hangja. "Használhatjuk a különlegeseket azt mondom."

Talmanes szemei elhomályosultak.

"A gömbök felrobbannak, igen," mondta Dennel. "De ki kell őket lőni előtte. Sorba állítani és hagyni hogy a trallokok belefussanak nem jó."

Egy kéz rázta meg Talmanes vállát. "Talmanes Nagyúr," mondta Melten. "Nem becstelenség engedni hogy vége legyen. Tudom hogy a fájdalom hatalmas. Fogadjon az anya az utolsó ölelésébe."

Egy kardot húztak ki a hüvelyéből. Talmanes megacélozta magát.

Aztán rájött, hogy ő tényleg, tényleg nem akar meghalni.

Kényszerítette szemeit, hogy kinyíljanak, és kinyúlt Meltenért, aki felette állt. Jesamyn is a közelben volt, karját összefonta, aggódva nézett a férfira.

"Segíts fel," mondta Talmanes.

Melten hezitált, majd engedelmeskedett.

"Nem kellene állnia," mondta Jesamyn.

"Jobb mint becsületből lefejeződni," morogta Talmanes, fogát csikorgatva a fájdalomtól. Fényre, ez az ő keze? Olyan sötét volt, mintha elszenesedett volna valami tűzben.

"Mi... mi a helyzetünk?"

"Körül vagyunk véve, Nagyuram," mondta Melten morcosan, rideg tekintettel. Az gondolta, már mindegyikőjük halott, csak még nem tudnak róla. "Dennel és Guybon azon vitatkozik merre állítsák be a sárkányokat az utolsó támadás előtt. Aludra a tölteteket méri fel."

Talmanes, végre állva, Meltenre támaszkodott. Előtte kétezer ember csoportosult a nagy téren. Úgy egymáshoz bújtak, mint emberek egy hideg éjszakán a vadonban, hogy egymás testénél melegedjenek. Dennel és Guybon félkörben állította fel a sárkányokat, a város központja felé néztek, mögöttük a menekültek. A Banda átvette a sárkányok kezelését; mindegyikhez három pár kéz kellett. A Banda majd' minden tagja rendelkezett valamennyi képzettséggel hozzájuk.

A közeli épületek lángoltak, de a fény furcsa dolgokat művelt. Miért nem érte el az utcákat? Azok mindegyike túlságosan is sötét volt. Mintha be lettek volna festve. Mintha...

Pislogott, kitisztítva szeméből a fájdalom könnyeit, miközben rájött. Trallokok töltötték meg az utcákat, mint tinta folytak a félkörben felállított, feléjük néző sárkányok felé.

Valami még visszatartotta a trallokokat. Arra várnak, hogy elegen legyenek a rohamra, gondolta Talmanes.

Kiáltások és morgások jöttek mögüle. Talmanes megfordult, majd Melten karjához kapott amint a világ tótágast állt. Megvárta míg helyrejött. A fájdalom... a fájdalom valójában eltompult. Mint amikor a tűz alól kifogyik a szén. Rajta lakomázott, de már nem nagyon volt mit ennie.

Ahogy a világ abbahagyta a körtáncot, Talmanes meglátta mi okozta a morgásokat. A tér amin álltak a városfalhoz csatlakozott, de a városiak és a katonák távolságot tartottak a falaktól, mert azt beterítették a trallokok, mint a korom. Azok fegyvereiket az égre emelték és a lenti emberekre üvöltöttek.

"Lándzsákat hajítanak bárkire, aki túl közel merészkedik," mondta Melten. "Azt reméltük elérhetjük a falat, és utána követjük a kapuig, de nem tudjuk-nem míg azok halált szórnak ránk fentről. Az összes többi út el van vágva."

Aludra Guybonhoz és Dennelhez lépett. "A töltetek, a sárkányok alá helyezhetem őket," mondta nekik; halkan, de nem olyan halkan mint kellene. "Ezek a töltetek, ezek el fogják pusztítani a fegyvereket. Igen súlyos sebesüléseket tudnak okozni az embereknek."

"Csináld," mondta Guybon nagyon halkan. "Amit a trallokok tennének velük az rosszabb, és nem engedhetjük a sárkányokat az Árnyék kezére kerülni. Ez az, amiért várakoznak. A vezetőik abban reménykednek, hogy egy hirtelen roham elég időt ad nekik, hogy legyűrjenek és megkaparintsák a fegyvereket."

"Mozgolódnak!" kiáltott egy katona a sárkányok mögül. "Fényre, jönnek!"

Az árnyékfattyak sötét iszapja bugyogott végig az utcákon. Fogak, karmok, túlságosan is emberi szemek. A trallokok mindenfelől jöttek, gyilkolásra vágyva. Talmanes küzdött a levegővételért.

A falakon levők izgatottan kiáltoztak. Körül vagyunk véve, gondolta Talmanes.

A falnak nyomva, hálóba fogva. Mi...
A falnak nyomva.

"Dennel!" kiabálta Talmanes túl a lármát. A sárkányok kapitánya eljött az embereitől, akik égő hasábokat tartottak, hogy a parancsra meggyújtsák és elhajítsák az egyetlen lövedéküket.

Talmanes mély levegőt vett, amitől a tüdeje égni kezdett. "Azt mondtad, hogy bármilyen ellenséges mellvédet darabokra tudsz szaggatni pár lövéssel."

"Hát persze," mondta Dennel. "De nem látok semmi ellenséges..." elhalt a hangja.

Fényre, gondolta Talmanes. Annyira kimerültek vagyunk. Erre már korábban rá kellett volna jönnünk. "Ti ott középen, Ryden sárkány-osztagában!, hátraarc!" ordította Talmanes. "A többiek, maradjatok alakzatban és lőjetek az érkező trallokokra! Mozgás, mozgás, mozgás!"

A sárkányok mozgásnak eredtek, Ryden és az emberei sietve fordítva meg a fegyvereiket, kerekek nyikorogtak. A többi sárkány elkezdett tüzelni egy olyan mintában, ami széles sávban lövellt szét a térre érkező utcákra. A robbanások fülsüketítőek voltak, amitől a menekültek sikoltozni kezdtek, s próbálták füleiket betakarni a hangok elől. Úgy hangzott, mintha a világ vége jött volna el. Több száz, több ezer trallok hullott véresőt permetezve, amint a sárkánytojások felrobbantak. A teret fehér füst töltötte el, ami a sárkányok szája fújt ki. 

A menekültek mögöttük, eleve rémülten attól amit most láttak, sikoltozni kezdtek amint Ryden sárkányai feléjük fordultak. Legtöbbjük a földre zuhant, utat nyitva nekik. Egy utat, ami szabadon hagyta a trallok-fertőzött városfalt. Ryden sárkányai mintha ellentett alakzatot vett volna a trallokokra tüzelőkhöz képest, a csövek mindegyike a városfal ugyanazon részére mutatott.

"Add ide az egyik átkozott hasábot!" kiáltotta Talmanes kinyújtva kezét. A sárkány-kezelők egyike engedelmeskedett, átnyújtva az lángoló, vörösen ragyogó végű fát. Ellökte magát Meltentől, elhatározva hogy erre a pillanatra egyedül fog megállni a lábán.

Guybon hozzálépett. A férfi hangja csak halkan hallatszott Talmanes megviselt füleiben. "Azok a falak több száz éve állnak. Szegény városom. Szegény, szegény városom."

"Ez már nem a te városod," mondta Talmanes, magasba emelve a lángoló parazsat, kihívóan a falakon nyüzsgő trallokok felé, majd a háta mögött elterülő város felé intve. "Már az övéké."

Talmanes lesújtott, vörös fénycsíkot húzva a levegőbe. A jelére sárkányok üvöltése válaszolt végigvisszhangozva a téren.

Trallokok -vagy legalábbis a darabjaik- repültek az égbe. A fal alattuk úgy robbant szét, mint amikor gyermekek építőkockáit rúgják szét lendületből. Ahogy Talmanes megingott, és elsötétül szeme előtt a világ, még látta a falat kifelé dőlni, Amikor elesett, és az eszméletlenségbe zuhant, a föld mintha megrázkódott volna a becsapódása erejétől.

Memory of Light fordítási státusz: 62/826
Gyors körkérdés: Akarjátok hogy folytassam? Nemsokára úgyis kijön már a hivatalos verzió... Válaszokat lécci kommentbe/emailbe!

Prológus - Moghedien

Moghedien egy, a nyílt tengeren lebegő sziklaplatformra lépett. A víz kéken, üvegszerűen fodrozódott a néha érkező szellők hatására, de nem vetett hullámokat. Nem látszódott part semerre.

Moridin a platform oldalánál állt, kezei a háta mögött összefogva. Előtte maga a tenger égett. A tűznek nem volt füstje, de forró volt, a tűzhöz közel érő víz sziszegve párolgott. Sziklapadló egy végtelen tenger közepén. Égő víz. Moridin mindig élvezte, ha megalkothatta a lehetetlent az álomszilánkjaiban.

"Ül," mondta Moridin neki, oda sem fordulva.

A nő engedelmeskedett, a hirtelen megjelenő, nagyjából a platform közepéhez igazított négy szék közül egyet választva. Az ég mélykék volt, felhőtlen, a nap nagyjából háromnegyed részben közelítette meg zenitjét. Milyen régen volt, amikor látta a napot Tel'aran'rhiodban? Mostanában a mindenhol jelenlevő fekete vihar takarta az eget. De ez sem a Tel'aran'rhiod volt, sem Moridin álma nem volt teljesen, hanem ennek... ennek a kettőnek összeolvadása. Mint egy ideiglenes átkelő a kettő között. Összeérő valóságok buboréka.

Moghedien fekete-arany ruhát viselt, ujjain a csipke halványan pókhálóra emlékeztetett. Csak halványan. Valaki jól tette, hogy nem erőltette túl a motívumot.

Ahogy leült, Moghedien próbálta az irányítás és magabiztosság auráját árasztani. Egyszer régen, még mindkettő könnyen ment. Most, bármelyiket elérni olyan volt mint a levegőben elkapni a pitypang magvait, csak hogy az kitáncoljon az ember ujjai közül egy pillanat alatt. Moghedien a fogait csikorgatta, dühösen önmagára. A Kiválasztottak egyike volt. Királyokat rettegték nevét, seregek remegtek meg előtte. Nevével generációkon keresztül riogatták anyák gyermekeiket. És most...

A nyakán érezte a súlyt, ott függött rajta a függő. Még mindig biztonságban. Tudta ő jól, de annak  megérintése megnyugtatta.

"Ne szokj túlságosan hozzá, hogy viseled," mondta Moridin. Szél támadt, fodrokat keltve az óceánon. A szélben mintha halk sikolyokat hallott volna. "Nincsenek elfeledve bűneid, Moghedien. Ez a próbaidőd. Legközelebb ha hibázol, talán Demandrednek adom a lélekcsapdát."

A nő felsóhajtott. "Unatkozva félrehajítaná. Demandred csak egy dolgot akar. Al'Thor-t. Aki nem e felé a cél felé vezető eszköz, az egyáltalán nem érdekli."

"Alábecsülöd őt," mondta Moridin halkan. "A Nagyúr elégedett Demandreddel. Nagyon elégedett. Te azonban..."

Moghedien mélyebbre süppedt székében, kínjai mintha megújultak volna. Olyan fájdalmat érzett, amiről a világon igen kevesen tudtak. Fájdalom, mely jóval meghaladta azt amit a test el tudna viselni. Magához ölelte a cour'souvra-ját és a saidart. Ettől egy kicsit megkönnyebbült.

Ezelőtt, fókuszálni ugyanabban a szobában ahol a cour'souvra volt igen fájdalmasnak bizonyult. Most azonban, hogy ő és nem Moridin viselte a függőt, már nem volt annyira olyan. Nem csak egy függő, gondolta megborzongva. A lelkem maga. A bennem levő sötétségre! Soha nem gondolta volna, hogy pont ő kap ilyen büntetést. Nem pont ő volt a pók, aki minden lépését aprólékosan megtervezte előre?

Kezével is felnyúlt, megérintve az függőt tartó másik kezét. Mi lesz, ha leesik, mi lesz ha valaki elveszi tőle? Nem, nem veszítené el. Nem veszítheti el.

Ez lett belőlem? Rosszul érezte magát. Össze kell szednem magam. Valahogyan. Kényszerítette magát, hogy elengedje a lélekcsapdát.

Az Utolsó Csata már rajtuk volt; máris trallokok özönlötték el a déli földeket. Egy új Árnyék Háborúja, de csak ő és a többi Kiválasztott ismerte az Egyetlen Hatalom mélyebb titkait. Azok, akiket nem kellett feladnia azoknak a rettenetes nőszemélyeknek...

Ne, ne is gondoljak rá. A fájdalomra, a szenvedésre, a hibákra.

Ebben a háborúban nem lesz Százak Társasága, sem aes sedai-ok évszázadok tapasztalatával és erejével. Most bizonyítani fog, és a régi hibák feledésbe merülnek.

Moridin továbbra is a lehetetlen lángokba meredt. Az egyetlen hangot a tűz és annak közelében forró víz adta. Valamikor csak elmondja, hogy miért is lettek idehívatva, nem? Mostanság egyre furcsábban viselkedett. Talán az őrülete tér vissza újra. Egyszer régen, az akit Moridinnek hívtak -vagy Ishamaelnek, vagy Elan Morin Tedronainak- boldog lett volna, ha riválisai egyikének cour'souvra-ját tarthatná a markában. Örömét lelte volna annak szenvedéseiben, melyet az általa megalkotott büntetések okoztak volna.

Volt ebből valami még az elején; aztán ... elvesztette az érdeklődését. Egyre több és több időt töltött egyedül, a lángokba bámulva merengve. A rá és Cyndane-re kirótt büntetések rutinszerűnek tűntek.

Emiatt még veszélyesebbnek tűnt.

A platform szélén egy Kapu szelte szét a levegőt. "Tényleg minden másnap ezt kell csinálnunk, Moridin?" kérdezte Demandred, át és belépve az Álmok Világába. Magas és jóképű férfi, egyenes hajjal és szembetűnő orral. Rápillantott Moghedienre, felfigyelve a nyakában viselt lélekcsapdára mielőtt folytatta volna. "Fontos teendőim vannak, és állandóan félbeszakítasz."

"Vannak olyan emberek akikkel találkoznod kell, Demandred," mondta Moridin halkan. "Hacsak nem nevezett ki a Sötét Nagyúr Nae'blis-é anélkül hogy tudnék róla, úgy teszel ahogy parancsolják neked. A játékszereid várhatnak"

Demandred arca elsötétült, de nem ellenkezett tovább. Engedte a Kaput bezáródni, majd a platform szélére húzódott, s lenézett a tengerre. Összeráncolta a szemöldökét. Mi láthatott a vízben? A nő nem nézett bele. Most viszont butának érezte magát, hogy nem tett így. Mi történt az elővigyázatosságával?

Demandred odasétált az egyik hozzá közel levő székhez, de nem ült le. Állva maradt, hátulról vizsgálgatva Moridint. Mit tett Demandred? Mióta a lélekcsapdához van kötve, Moridinnek kellett engedelmeskednie, Demandredet nem sikerült kifürkésznie.

Újra megremegett, a Moridin irányítása alatt töltött hónapokra gondolva. Bosszút állok.

"Moghedient szabadon engedted," mondta Demandred. "Mi van ... Cyndane-el?"

"Az ő ügye nem a te dolgod," mondta Moridin.

Moghedien figyelmét nem kerülte el, hogy Moridin még mindig viselte Cyndane lélekcsapdáját. A név "utolsó esély"-t jelentett az Ősi Nyelven, de a nő igazi természete olyan titok volt, amit Moghedien maga fedezett fel. Ő maga hozta ki Sindholból, kiszabadítva a kreatúrák karmai közül, akik a nő fókuszáló képességén lakmároztak.

Annak érdekében, hogy ki tudja szabadítani -és természetesen hogy megbüntesse- Moridinnek meg kellett ölnie a nőt. Ez lehetővé tette a Nagyúr számára hogy elfogja a lelkét, és új testhez juttassa. Brutális, de nagyon hatékony. Pontosan az a fajta megoldás amit a Nagyúr preferál.

Moridin a lángokba meredt, Demandred pedig Moridinre, ezért Moghedien kihasználta az alkalmat s kicsúszott székéből, majd elsétált a lebegő kőplatform széléig. Alatta a víz kristálytiszta volt. A mélyben világosan ki tudta venni az embereket, akik odalenn lebegtek, a lábukra kötött láncok valahol a mélyben értek véget, karjuk hátuk mögé kötözve. Úgy lengedeztek, mint a hínár.

Több ezren lehettek lent. Mindegyikük felfele nézett, szemeikből borzadály sugárzott. Azok ott lent a folyamatos fuldoklás állapotát élik meg. Nem halottak, az nem engedélyezett számukra, de folyamatosan próbálnak levegőért kapkodni, de csak vizet találnak. Ahogy nézte őket, valami sötét úszott fel, lehúzva az egyik leláncoltat a mélybe. A kiömlő vér vörös rózsaként nyílt ki lent; a többiek ettől csak még kétségbeesetten kapálództak.

Moghedien elmosolyodott. Jót tett neki, hogy valaki mást láthatott szenvedni. Bár talán csak ez az egész elképzelt, de lehetséges volt hogy azok ott azok, akik elbuktak a Nagyúr szolgálatában.

Egy másik Kapu nyílt a platform szélénél, és egy ismeretlen nő lépett át rajta. A nőnek ijesztően visszataszító arcvonásai voltak, kampós és gumós orral, fakó szemekkel, melyek egymáshoz képest is el voltak csúszva. A nő ruhájával próbált kompenzálni, de a sárga selyem csak kiemelte csúnyaságát.

Moghedien gúnyos mosolyt villantott felé, majd visszatért székéhez. Vajon miért engedett be Moridin egy idegent a gyűlésükre? A nő tudott fókuszálni; biztos egyike volt azoknak akik ebben a Korban magukat aes sedai-nak hívták.

Már értem, gondolta Moghedien leülve, a nő erős. Hogyhogy nem vett észre egy ilyen tehetségeset az aes sedai-ok között? A forrásai majdnem azonnal kiszúrták azt a nyomorult cafka Nynaeve-et, mégis elszalasztották ezt a boszorkát?

"Ez az akivel szeretnéd, hogy találkozzunk?" mondta Demandred lefelé görbülő szájjal.

"Nem," mondta Moridin szórakozottan. "Már találkoztatok Hessalammal korábban."

Hessalam? Ez az Ősi Nyelven "megbocsátás nélkül"-t jelentett. A nő büszkén állta Moghedien pillantását, és volt valami ismerős a kiállásában.

"Fontos teendőim vannak, Moridin," mondta az újonnan jött. "Ajánlom, hogy -"

Moghediennek elakadt a lélegzete. Ez a hanglejtés...

"Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem," vágott közbe Moridin halkan, meg sem fordulva. "Ne merészelj egyikünkkel sem ilyen hangon beszélni. Most még Moghedien is kitüntetettebb szerepben van, mint te."

"Graendal?" kérdezte Moghedien elborzadva.

"Ne használt ezt a nevet!" mondta Moridin felépördülve, a lángoló víz fellobbant. "Az meg lett tagadva tőle."

Graendal-Hessalam- leült, anélkül hogy újra Moghedienre pillantott volna. Igen, ahogy a nő mozgott, az pont olyan volt.

Moghedien majdnem felujjongott örömében. Graendal mindig bunkósbotként használta a kinézetét. Nos, mostmár ez egy másfajta bunkósbot volt. Milyen tökéletes!A nő biztosan szenved belül. Mit tett hogy ilyen büntetést érdemelt ki? A Graendalról szőtt kép -a tekintélye, a legendák amik róla szóltak- mind a szépségéhez voltak kötődve. És most? Vajon mostantól a legrondább embereket fogja keresni háziállatnak, hogy legyen valaki aki túlszárnyalnya őcsúnyaságát?

Ezúttal Moghedien felnevetett. Csendesen, de Graendal meghallotta. A nő tekintete az óceán jókora részét lángra tudta volna lobbantani.

Moghedien nyugodt pillantással válaszolt, még magabiztosabban érezve magát. Megállta a késztetést, hogy megsimogassa a cour'souvra-t. Adj bele amid csak van, Graendel, gondolta. Mostmár egy szinten vagyunk. Meglátjuk, ki fog győzni.

Erősebb szél kelt, fodrokat keltve körülöttük, de a platform biztos maradt. Moridin engedte hogy a tűz kihunyjon, ettől a közelben hullámok keltek. Moghedien alakokat, kicsivel többeket mint sötét árnyakat tudott azokban a hullámokban kivenni. Néhányuk halott volt. A többiek próbálták elérni a felszínt, láncaik nélkül, de amint közel kerültek a levegőhöz, valami mindig visszahúzta őket.

"Kevesen maradtunk már," mondta Moridin. "Mi négyen, és aki a legjobban meg lett büntetve, ennyi maradt. Ez minket tesz a legerősebbekké."

Legalábbis néhányunkat, gondolta Moghedien. Egyikünk al'Thor kezétől lelte halált, Moridin, és a Nagyúr segítsége kellett hogy vissza legyen hozva. Miért nem lett Moridin megbüntetve hibájáért? Nos, lehet a legjobb ha nem keresünk pártatlanságot a Nagyúr tetteiben.

"Mégis, túl kevesen vagyunk." Moridin meglengette egyik kezét, és egy kő ajtónyílás jelent meg a platform szélén. Nem Kapu, csak egy ajtó. Ez volt Moridin álomszilánkja; ezt ő irányította. Az ajtó kinyílt, és egy férfi lépett át rajta.

Sötét hajával és arcvonásaival saldeainak tűnt - orra enyhén kampós, szemei enyhén vágottak. Magas és jóképű volt, és Moghedien felismerte. "Azoknak a kezdő férfi aes sedaioknak a vezetője? Ismerem ezt a férfit, ezt a Mazri-"

"Ez a név eldobásra került," mondta Moridin. "Pont úgy, mint mindannyiunknál, amikor Kiválasztottá váltunk, eldobtuk akik voltunk, ahogy hívtak minket. Ettől a pillanattól kezdve ez a férfi neve M'Hael. Egyike a Kiválasztottaknak."

"Kiválasztott?" Hessalam szinte fuldoklott ettől a szótól. "Ez a gyermek? Ez-" Elhallgatott.

Nem az ő dolguk eldönteni hogy ki a Kiválasztott. Vitázhattak egymás között, még áskálódhattak egymás ellen, ha óvatosan csinálták. De megkérdőjelezni a Nagyurat... nem volt engedélyezett. Soha.

Hessalam nem mondott többet. Moridin nem merné ezt a férfit Kiválasztottnak nevezni ha a Nagyúr nem döntött volna így. Ez nem volt vita tárgya. Mégis, Moghedien megremegett. Taim ... M'Hael... állítólag erős volt, talán olyan erős mint a többiek, de valakit ebből a Korban felemelni, annak minden tudatlanságával együtt... Ingerelte már maga a gondolat is hogy ezt a M'Hael-t magával egyenlőnek kell tekinteni.

"Elvitatást látok a szemeitekben," mondta Moridin, hármójukra nézve, "bár csak egyikőtök volt elég bolond hozzá hogy ezt szóvá is tegye. M'Hael kiérdemelte a jutalmát. Túl sokan közülünk próbált meg versenyre kellni al'Thorral amíg azt hittük gyenge. M'Hael ehelyett elnyerte Lews Therin bizalmát, majd ő lett a felelős az ő "fegyvereinek" kiképzéséért. Az Árnyurak egy új generációját nevelte fel. Milyen eredményeket tudtok ti hárman kiengedésetek óta felmutatni?"

"Meg fogod ismerni a munkám gyümölcseit, Moridin," mondta Demandred mély hangon. "Szakajtószámra mérheted. De emlékezz a feltételemre: Én fogok szembenézni al'Thorral a harcmezőn. A vére az enyém, és senki másé." Mélyen nézett mindannyiuk szemébe, legvégül a M'Haelébe. Mintha felismerést látott volna megcsillanni a férfi szemében. Ők ketten már találkoztak korábban.

Vetélytársra akadtál, Demandred, gondolta Moghedien. A férfi legalább annyira akarja al'Thort mint te.

Demandred mintha megváltozott volna mostanság. Régebben nem érdekelte volna ki öli meg Lews Therint, amíg a férfi meghal. Mi készteti Demandredet hogy ragaszkodjon ehhez?

"Moghedien," mondta Moridin. "Demandrednek tervei vannak az eljövendő háborúra nézve. Te fogod segíteni.

"Segítsek neki?" mondta a nő. "Én-"

"Ilyen gyorsan elfeledkezel a helyedről, Moghedien?" mondta Moridin selymes hangon. "Úgy teszel, ahogy parancsolnak neked. Demandrednek szüksége van rád, hogy figyelj az egyik seregére amire most ő nem tud. Csak egy panaszkodó szó, és megtanulod hogy a fájdalmak amiket eddig megismertél csupán árnyai az igazi agóniának."

A nő keze a cour'souvra-ra csúszott. A férfi szemébe nézve magabiztossága egy pillanat alatt elpárolgott.
Gyűlöllek, gondolta. Még jobban gyűlöllek azért mert ez a többiek előtt történt.

"Az utolsó napokra virrad," mondta Moridin, hátat fordítva nekik. "Ezekben az órákban nyeritek el végső jutalmatokat. Ha vannak is ellentétek közöttetek, tegyétek félre most. Ha vannak még terveitek, teljesítsétek ki most. Tegyétek meg utolsó lépéseiteket, mert ez... ez a vég."

Memory of Light fordítási státusz: 59/826
Elnézéseteket kérem a késlekedésért, meló & haverok & bor akiket hibáztatni tudok :)

2013. július 9., kedd

Prológus - Talmanes (5)

"Sajnálom," mondta a Talmanes mellett térdelő Jesamyn. "Ezzel nem tudok mit kezdeni. Ez a seb meghaladja a képességeimet."

Talmanes bólintott, közben a kötését cserélve. Oldalán a bőr már teljesen feketére váltott, mintha rettenetesen elfagyott volna.

A Vérségbe tartozó nő összeráncolt szemöldökkel méregette. Fiatalnak kinéző, aranyhajú nő volt, bár a fókuszálás képessége miatt a látszólagos kor nagyon megtévesztő lehet. "Már az is lenyűgöző, hogy egyáltalán járni tudsz."

"Nem vagyok benne biztos, hogy ezt járásnak lehet nevezni," mondta Talmanes a katonák felé bicegve. Még mindig képes hogy saját magától haladjon előre, de egyre gyakrabban szédült meg pillanatokra.

Guybon Dennellel vitatkozott, aki a térképére mutatott, s közben élénken gesztikulált. A füst olyan sűrű függönyt vont mindenfele, hogy az emberek jó része arcára kötözött zsebkendőket kellett viseljen. Úgy néztek ki, mint egy csapat átkozott aiel.

"... még a trallokok is kihúzódtak abból a részből," makacskodott Guybon. "Túl sok ott a tűz."

"A trallokok a városfalakra húzódnak vissza," válaszolta Dennel. "Hagyják, hadd égjen a város. Az egyetlen része a városnak ahol a Kapukő van. Arrafele ledöntötték az összes épületet, hogy a tűz ellen védjék az átjárót."

"Az Egyetlen Hatalmat használták," szólt Jesamyn Talmanes mögül. "Éreztem. Fekete nővérek. Nem ajánlanám, hogy arrafele menjenek."

Jesamyn volt az utolsó megmaradt a Vérségből; a másik már elesett. Jesamyn bár nem volt elég erős, hogy Kaput nyisson, de azért nem volt hasznavehetetlen sem. Talmanes látta, amint hat, soraikat áttörő trallokot éget el.

Azt a csetepatét hátul, a fájdalomtól hasznavehetetlenül töltötte. Szerencsére Jesamyn tudott pár gyógynövényt adni, amitől bár még jobban szédült, de legalább a fájdalmat kezelhető méretűvé csökkentette. Mintha satuba fogták volna az egész testét, lassan összemorzsolva; de legalább meg tudott állni a lábán.

"A legrövidebb utat választjuk," mondta Talmanes. "A nem égő városnegyed túl közel van a sárkányokhoz; nem kockáztathatom, hogy az Árnyfattyak felfedezzék Aludrát és a fegyvereit." Feltételezve, hogy ez még nem történt meg.

Guybon mérgelődve méregette, de ez a Banda hadművelete volt. Guybon jelenlétének örültek, de nem volt része a parancsnoki láncban.

Talmanes hadereje továbbhaladt a sötét városban, rajtaütésektől tartva. Habár ismerték a raktár nagyjából a raktár helyét, odajutni eléggé problematikus volt. Sok széles utca volt eltorlaszolva roncsokkal, tűztől vagy éppen az ellenségtől. A csapatának szűk utcákon, sikátorokon kellett keresztülverekednie magát, olyan csavaros útvonalon, hogy még Guybonnak és azoknak akik Caemlynbe valók voltak is nehezére esett követni a kitűzött irányt.

Útjuk során sok olyan városrészt érintettek, amely olyan hévvel égett, hogy tán még az utcakövek is megolvadtak tőle. Talmanes addig bámult a lángokat míg szemei ki nem száradtak, majd újabb kitérő felé vezette embereit.

Méterről méterre kerültek közelebb Aludra raktárához. Kétszer találkoztak leölhető menekültek után kajtató trallokokkal. Mindkétszer gyorsan kivégezték őket, a megmaradt számszeríjasok a fele csoportot lelőtték mielőtt azok észbekaphattak volna.

Talmanes állva nézte őket, nem bízott magában eléggé hogy ő is harcba bocsátkozzon. Az a seb túlságosan is legyengítette. Fényre, miért hagyta hátra a lovát? Buta döntés, az. Nos, a trallokok miatt úgyis elmenekült volna.

Kezdenek körbe-körbe járni a gondolataim. Kardjával egy keresztutcára mutatott. A felderítők előresiettek, mindenfelé körbevizslattak mielőtt visszajeleztek volna, hogy tiszta az út. Alig tudok gondolkozni. Már nincs sok addig, hogy a sötétség magával vigyen.

Még látnia kell a sárkányokat, biztonságban. Látnia kell.

Talmanes keresztülbotladozott a sikátoron egy ismerős utcára. Már közel voltak. Az út egyik oldalán lángoltak az épületek. Az ott levő szobrok mint elkárhozott lelkek a pokol tüzében. A tüzek dühösen nyaldosták azokat, a fehér márványt lassan betakarta a feketeség.

Az utca másik oldala csendes volt, semmi nem égett. Az ottani szobrok vetette árnyékok táncoltak és hajladoztak, mintha mulatozók figyelnék ellenfelüket égni. A levegő füsttől volt fojtogató. Azok az árny-és az égő szobrok is- mintha mozogtak volna, legalábbis Talmanes ködös elméjének. Az árnyék táncoló lényei. Haldokló szépség, melyet a bőrön keresztül zabál fel a betegség, megfeketítve, megölve a lelket...

"Már közel vagyunk!" mondta Talmanes. Csoszogva futásnak eredt. Nem engedheti meg, hogy lelassítsa a többieket. Ha az a tűz eléri az áruházat...

Egy kiégett földdarabhoz érkeztek; a tűz itt járt, de már elmúlt. Egy nagy, fából épült raktár terült el itt. A gerendák már csak izzottak, a romhalmazba kőomladék és trallok holttestek keveredett.

Az emberek köré gyűltek, csendesen. Az egyetlen hangot a ropogó lángok adták. Hideg izzadtság csordult végig Talmanes arcán.

"Elkéstünk," suttogta Melten. "Megtalálták, nem? A sárkányok felrobbantak volna ha tűzbe kerülnek. Az Árnyfattyak elvitték a sárkányokat és felgyújtották a helyet."

Talmanes körül a Banda kimerült tagjai térdre zuhantak. Mat, sajnálom, gondolta Talmanes. Megpróbáltuk. Mi-

Hirtelen villámra hasonlító hang dörrent keresztül a városon. A csontjaiig megrázta Talmanest, emberei felnéztek.

"Fényre," mondta Guybon. "Az Árnyékfattyak már használják a sárkányokat?"

"Talán nem," mondta Talmanes. Erő öntötte el, és újra futásnak eredt. Az emberei követték.

Minden lépésére az oldalába nyilallt a fájdalom. Elhaladt az utcán lefelé, lángok a jobb oldalán, fagyos hidegség a balján.

BUMM.

Ezek a robbanások nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy a sárkányoktól származzanak. Merjen egy aes sedaiban reménykedni? Jesamyn is felélénkült a hangokra, szoknyájára taposva loholt mellettük. A csapat két utcányit haladt az áruháztól elfele, amikor az egyik kanyar után acsarkodó Árnyékfatty-csapatba botoltak.

Talmanes vad dühvel bődült el, két kézzel emelve kardját. A sebéből a tűz már egész testére átterjedt; még az ujjai is égtek. Úgy érezte magát, mintha átváltozott volna valamelyik otthagyott szoborrá, hogy a várossal együtt égjen el.

Lefejezett egy trallokot mielőtt az rájöhetett volna, hogy ő ott van, majd a második bestia felé vetette magát. Az folyékony eleganciával lépett hátra, a felé fordított arcon nem voltak szemek, a köpenyét nem mozgatta a szél. Sápadt ajkak vicsorogtak rá.

Talmanes nevetni kezdett. Miért is ne? És még azt mondják rá, hogy nincs humorérzéke. Talmanes a Almaszirmot Fújó Szél állásába lépett, vadul sújtva le oly gyilkos hévvel, ami párja volt a belsőjét égetőnek.

A Myrddraal egyértelműen előnyben volt. Még fénykorában is, Talmanesnek segítségre volt szüksége hogy eggyel is megküzdjön. Az árnyékként mozgott, egyik pozícióból a másikba, rettenetes pengéje Talmanes felé mutatva. Azt hitte, elég h a megkarcolja.

Az egyik vágás elérte az arcát, a kard hegye egy csíkban felszakította bőrét. Talmanes felnevetett, kardjával az ellenfél pengéjére csapott, az Enyész meglepetésében tágra nyitotta száját. Ez nem az, ahogy az embernek reagálnia kellene. Az embereknek össze kellene görnyednie az égető fájdalomtól, felsikoltani amint rájönnek, hogy életük véget ért.

"Már találkoztam a ti átkozott pengétekkel, kecskefattya," üvöltötte Talmanes, újra és újra támadva. Kovács Alakítja A Pengét. Micsoda kifinomulatlan forma. Tökéletesen illett a hangulatához.

A Myrddraal megbotlott. Talmanes egy sima mozdulattal vágott vissza, oldalra húzva kardját keresztülmetszette a sápadt bőrt, elválasztva a kart a könyöknél. A végtag összerándult a levegőben, az elernyedő ujjak közül kicsúszott az Enyész pengéje. Talmanes egy pillanat alatt megpördült, két kézzel tartott kardja elválasztotta az Enyész fejét a nyakáról.

Sötét vér fröcskölt és a dolog elzuhant, megmaradt karja a véres csonkot karmolta zuhanás közben is. Talmanes fölötte állt, kardja hirtelen túl nehéz lett ahhoz, hogy tartani tudja. Kicsúszott ujjai közül, csengve zuhant az utcakőre. Megbotlott, elvesztette az egyensúlyát és arccal előre a földre zuhant volna, de hirtelen egy kar hátulról megakadályozta ebben.

"Fényre!" kiáltott fel Melten, a holttestet nézve. "Még egyet?"

"Megtaláltam a titkát, hogyan lehet legyőzni őket," suttogta Talmanes. "Már halottnak kell lenned hozzá."
Magában kuncogott, bár Melten éppen rá nézett, összezavarodva.

Körülöttük tucatnyi vonagló trallok esett össze; az Enyészhez voltak kötve. A Banda Talmanes körül gyülekezet, néhányan sérülten; néhányan elhullottak. Kimerültek, elnyűttek voltak; az a csapat trallok a végüket jelentette volna.

Melten visszaszerezte Talmanes kardját és tisztára törölte, de Talmanes úgy érezte, még egyenesen állnia is nehezen megy, ezért visszadugta kardját hüvelyébe, és hozatott egy trallok lándzsát, hogy arra támaszkodhasson.

"Hó, ott az utca végén!", szólt egy távoli hang. "Bárki is vagy, köszönöm!"

Talmanes arrafele sántikált, Filger és Mar derítette fel a terepet anélkül hogy szólnia kellett volna egy szót is. Az utca erre sötét volt, teli a pillanatokkal ezelőtt elhullott trallokokkal, ezért kis időbe telt, míg felmászva a holttestekre megláthatta ki szólt hozzájuk.

Valaki elbarikádozta az utca végén magát. Emberek álltak rajta, közülük az egyik fáklyát tartott a magasba. Összefonva hordta a haját, egyszerű barna ruháján fehér köpenyt viselt. Aludra volt az.

"Cauthon katonái," mondta Aludra, de hangja nem tűnt meghatottnak. "Mintha némi időbe került volna, hogy ideérjetek."

Egyik kezében egy zömök bőrhengert tartott, amely nagyobb volt egy ember öklénél is, végéből vékony kanóc meredt elő. Talmanes tudta hogy az felrobban, miután a kanócot meggyújtották és az egészet eldobták. A Banda már használt ilyet, parittyából lőtték ki. Nem voltak olyan pusztítóak mint a sárkányok, de hatékonyak voltak.

"Aludra," kiáltotta Talmanes, "megvannak a sárkányok? Kérlek, mondd hogy megmentetted őket."

A nő felhorkant, intett embereinek, hogy nyissák meg a barikád egyik oldalát a férfi embereinek. A nő több száz-de lehet, hogy több ezer-városit gyűjtött ide, megtöltve az egész utcát. Amikor utat nyitottak neki, gyönyörű látványban volt része. A városiaktól körülvéve száz sárkány került a szeme elé.

A bronzcsöveket fa sárkány-szekerekre szerelték, egy egység ebből és még két, a kocsit húzó lóból állt. Egész jól voltak így manőverezhetőek, mindent figyelembe véve. Azokat a szekereket a földhöz lehetett rögzíteni, hogy kezeljék a visszarúgást, és a sárkányok tüzeltek, miután a lovakat lekötötték. Több mint elég ember volt ahhoz, hogy elvégezzék a lovak munkáját is.

"Azt hiszed itthagynám őket?" kérdezte Aludra. "Ezeknek itt még nincs meg a kiképzése hogy lőni tudjanak velük. De ugyanúgy tudják a kocsit húzni mint a többiek."

"Ki kell vinnünk azokat," mondta Talmanes.

"Ez, ez valami új felfedezés a számodra?" kérdezte Aludra. "Mintha én nem ezt próbálnám már jó ideje. Az arcod, mi a baj vele?"

"Nemrég túl savanyú sajtot ettem, és még mindig nem sikerült megemésztenem."

Aludra elgondolkodva nézte. Talán ha mosolyognék, amikor viccet mondok, gondolta a barikád oldalának dőlve. Akkor megértenék, mire is gondolok. Ami természetesen felvetette a kérdést: Akarja-e ő hogy megértsék egyáltalán? Elég szórakoztató volt így egyébként. Emellett, mosolyogni olyan feltűnő. Hol marad a kifinomultság? És...

És tényleg nehezére esett már látnia is. Aludrára pislogott, akinek arca aggódást tükrözött a fáklyák fényében.

"Mi van az arcommal?" Talmanes felemelte a kezét, és megérintette arcbőrét. Vér. A Myrddraal. Tényleg. "Csak egy karcolás."

"És az ereid?"

"Ereim?" kérdezte, majd észrevette a kezét;a feketeség csápjai borostyánként futottak fel s le a bőrén, le a csuklójáig, át a keze hátán az ujjai felé. Mintha sötétebbek lennének, ahogy nézte. "Ó, ez. Úgy tűnik, hogy sajnálatos módon haldoklom. Rettenetesen tragikus. Nincs nálad véletlenül egy kis brandy, ugye?"

"Én-"

"Uram!" kiáltotta egy hang.

Talmanes pislogott egyet, majd kényszerítette magát, hogy megforduljon, közben a lándzsára támaszkodva. "Igen, Filger?"

"Még több trallok, Uram. Tömegével gyűlnek mögöttünk!"

"Nagyszerű. Ideje megteríteni. Remélem, van elég étkészletünk. Tudtam, hogy el kellett volna a szobalányt küldenem azért a ötezerhétszázharmincegy részet készletért."

"Jól...jól érzed magad?" kérdezte Aludra.

"Vér és véres hamu, asszony, úgy nézek én ki mint aki jól van? Guybon! A visszavonulás útját elvágták. Milyen messze van ide a keleti kapu?"

"A keleti kapu?" kérdezte Guybon. "Talán fél órányi menetelésre. Dombnak lefele kell haladnunk."

"Előre akkor," mondta Talmanes. "Vidd a felderítőket. Dennel, rádbízom hogy ezek a helyiek rendesen be legyenek osztva a sárkányok húzásához! Legyetek készen a fegyverek előkészítésére."

"Talmanes," mondta Aludra előrelépve. "Sárkánytojásból és porból már csak kevés van. Szükségünk lesz a Baerlonban levő ellátmányra. Ma, ha felállítjuk a sárkányokat... pár lövés mindegyikből, ez minden amit fel tudok ajánlani."

Dennel bólintott. "A sárkányok nem arra valók hogy az arcvonal egységét egyedül adják, jó uram. Szükségük van arra, hogy megvédjék az ellenségtől, hogy azok ne kerülhessenek túl közel és nehogy elpusztítsák a fegyvereket. Van elég emberünk a sárkányokhoz, de nem fogunk sokáig kitartani a gyalogság nélkül."

"Ezért kell futnunk," mondta Talmanes. Megfordult, tett egy lépést, és olyannyira szédült, hogy majdnem elesett.
"És azt hiszem... Azt hiszem szükségem lesz egy lóra..."
Memory of Light fordítási státusz: 54/826

Prológus - Androl

"Tényleg kell ennyi sok lámpa?" hallatszott az aes sedai követelődző hangja a terem hátuljában elhelyezett székről, amit bízvást lehetett volna trónnak is hívni. "Gondolj a sok olajra amit elpazarolsz."

"Szükségünk van a lámpákra", morogta Androl. Éjjeli eső kopogtatott az ablakon, de nem is figyelt oda, figyelmét az éppen varrt bőrdarabra fókuszálta. Abból egy nyereg lesz. Pillanatnyilag azon a szíjon dolgozott, ami a ló hasát öleli körbe.

Két sorban lyukakat fúrt a bőrbe, hagyta hogy a munka megnyugtassa. Az ár amit használt gyémánt alakú lyukakat hagyott-gyorsabb lett volna ha kalapáccsal rásegít, de most jobbnak érezte, ha a nélkül dolgozik.

Felvette a szabásminta-jelölőt, hogy meghatározza a következő öltések helyét, majd további lyukakat készített. Oda kellett figyelni arra, hogy a lyukak a megfelelő helyen legyenek, hogy amikor meghúzzák, ne kopjon fölöslegesen. A jól elkészített varrás a nyerget hosszú éveken keresztül jó formában tartja. A soroknak közel kellett lenniük hogy erősítsék egymást, de nem túl közel, mert akkor összeszakadhatnak. A lyukak kis elcsúsztatása segített.

Kis dolgok. Ha biztos vagy benne, hogy a kis dolgok rendben mennek, akkor-

Az ujjai megcsúsztak, ettől a gyémánttal ütött lyuk rossz irányba fúródott. Két lyuk összeszakadt eközben.

Majdnem áthajította az egészet a szobában a csalódottságtól. Ez már az ötödik alkalom ma este!

Fényre, gondolta, kezeivel az asztal lapját nyomva. Mi történt az önuralmammal?

Ezt a kérdést sajnos könnyen meg tudta volna ő maga is válaszolni. A Fekete Torony történt. Úgy érezte magát, mint egy soklábú nachi, az árral partva vetődve, majd ott csapdába esve, várva a víz visszatértére miközben már látja a gyerekcsapatot, akik végighaladnak a parton a vödreikkel, valami ízleteset keresve...

Belélegzett, és kilélegzett, majd újra felvette a bőrdarabot. Ez lesz a legrondább darab amit évek óta kiadott a kezéből, de mégis be fogja fejezni. Félbehagyni valamit majdnem olyan volt mint elrontani a részleteket.

"Érdekes," mondta az aes sedai-a neve Pevara volt, a Piros Ajahból. Szinte érezte a hátán a tekintetét.

Egy Piros. Nos, a közös úticél furcsa utitársakat jelent, szólt a régi Teari mondás. Talán inkább a saldeai szólás lenne megfelelő. Ha az ő kardja az ellenséged torkára feszül, ne vesztegesd az időt arra, amikor a kard még a tied volt.

"Szóval," mondta Pevara, "éppen a Fekete Toronyhoz érkezésed előtti időről kezdtél volna mesélni?"

"Nem, nem hiszem," szólt Androl, miközben elkezdett varrni. "Miért? Mit akarsz tudni?"

"Csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Hogy kerültél ide, magadtól jöttél hogy leteszteljenek, vagy valamelyik toborzáson találtak?"

Szorosra húzta a cérnát. "Magamtól jöttem, azt hiszem Evin is ezt mondta tegnap, amikor rólam kérdezősködtél nála."

"Hmm," mondta a nő. "Meg vagyok figyelve, azt hiszem."

A férfi feléje nézett, leeresztve a bőrdarabot. "Ez valami olyasmi, amit tanítanak nektek?"

"Micsoda?" kérdezte Pevara ártatlan arccal.

"Hogy kiforgassátok a beszélgetéseket. Ott ülsz, és azzal vádolsz hogy kémkedek utánad-mikor pont te vagy aki a barátaimat rólam faggatod."

"Tudni akarom, hogy mifajta erőforrásaim állnak rendelkezésre."

"Tudod te jól, miért jön egy férfi a Fekete Toronyba. Hogy megtanulja fókuszálni az Egyetlen Hatalmat."

A nő nem válaszolt. Úgy tűnt, éppen eldönti mit is válaszoljon amivel nem szegi meg a Három Esküt. Az aes sedaijal beszélni olyan volt, mint sűrű fűben zöld kígyót követni.

"Igen," mondta a nő ekkor.

A férfi meglepetésében pislogott párat.

"Igen, tudni akarom," folytatta. "Szövetségesek vagyunk, bármennyire is ellenünkre lehet. Tudni akarom, milyen emberrel bújok egy ágyba." mondta a nő. "Képletesen értve, természetesen."

Mély levegőt vett, rákényszerítve magát hogy megnyugodjon. Utált az aes sedaiokkal beszélni, mindig kiforgattak mindent. Ez, összeöntve az éjszaka feszültségével és azzal, hogy nem tudja helyesen csinálni a nyerget...

Hogyan lennék nyugodt, égesse meg a Fény!

"Gyakorolnunk kellene hogyan formáljunk kört," mondta Pevara. "Ez előnyt -bár csak kicsit- biztosíthat Taim embereivel szemben, ha értünk jönnének.

Androl félrerakta a nő iránt érzett ellenszenvét -más dolgok miatt kellett aggódnia- és kényszerítette magát, hogy objektíven gondolkodjon. "Kört?"

"Te nem tudod hogy mi az?"

"Sajna nem."

A nő összeszorította ajkait. "Néha elfelejtem milyen tudatlanok vagytok...", majd megállt, mintha rájött volna hogy már így is túl sokat mondott.

"Minden ember tudatlan, aes sedai," mondta Androl. "A tudatlanságunk iránya talán változhat, de a világ természete olyan, hogy egy ember sem tudhat mindent."

Úgy tűnt, a nő nem ezt a választ várta. Azok a kemény szemek tovább vizsgálgatták. A nő nem szerette a fókuszálni képes férfiakat -ahogy a legtöbb ember- de nála többről volt szó. A nő életét úgy töltötte, hogy Androlhoz hasonlóakat vadászott le.

"Egy kör," kezdte Pevara, "akkor alakul, ha férfiak és nők egyesítik erejüket az Egyetlen Hatalomban. Ennek egy bizonyos módon kell történnie."

"A M'Hael akkor tudni fog róla."

"A férfiaknak nőkre van szüksége, hogy kört alkothassanak," mondta Pevara. "Igazság szerint, egy körben több nőnek kell lennie mint férfinak, kivéve speciális eseteket. Egy férfi és egy nő összekapcsolódhat, és ugyanúgy egy nő és két férfi, vagy két nő és két férfi. Szóval a legnagyobb kör az háromfős lehet, velem és ketten tőletek. Azért még igen hasznos lehet."

"Keresek neked két embert akikkel gyakorolhatsz," mondta Androl. "Azok közül akikben megbízok, azt hiszem Nalaam a legerősebb. Emarin szintén nagyon erős, és szerintem még nem érte el az ereje határát. Jonneth hasonlóan."

"Ők a legerősebbek?" kérdezte Pevara. "Nem te magad?"

"Nem," mondta, és visszafordulta munkájához. Az eső odakint újra erőre kapott, hűvös szél talált utat magának az ajtó alatt. Az egyik lámpa már majdnem leégett, árnyakat engedve a szobába. Kényelmetlenül nézte a sötétséget.

"Ezt nehezen tudom elhinni, Androl mester," mondta ő. "Mindannyian felnéznek rád."

"Higgy amit akarsz, aes sedai. Én vagyok a leggyengébb közülük. Talán én vagyok a leggyengébb az egész Fekete Toronyban."

Ez elhallgattatta a nőt, mire Androl felemelkedett, hogy újratöltse a kifogyó lámpát. Amikor visszaült, az ajtóra érkező kopogtatás Emarin és Canler érkezését jelezte. Habár mindketten megáztak az esőben, ez volt talán az egyetlen közös tulajdonságuk. Az egyik magas volt, kifinomult és óvatos, a másik tömzsi és hajlamos a pletykálásra. Valami közös alapot találtak, valahol, és úgy tűnt élvezik a másik társaságát.

"Nos?" kérdezte Androl.

"Talán működhet," mondta Emarin, miközben levette esőáztatta köpenyét és kirakta az ajtó melletti akasztóra. A köpeny alatt Teari divat szerinti ruhákat viselt. "Bár annak igen erős viharnak kellene lennie. Az őrök nagyon figyelnek."

"Úgy érzem magam, mint a díjnyertes bika a vásáron," morogta Canler, letapogva a bakancsára tapadó sár egy részét miközben kiakasztotta ő is a köpenyét. "Bárhova megyünk, Taim kedvencei lesnek minket a szemeik sarkából. Vér és hamu, Androl. Tudják. Tudják hogy el akarunk menekülni."

"Találtatok valamilyen gyenge pontot?" kérdezte Pevara előrehajolva. "Egy helyet, ahol a falak kevésbé őrzöttek?"

"Úgy tűnik attól függ, milyen az őrség összetétele, Pevara sedai," mondta Emarin feléje bólintva.

"Hmm... azt hiszem jól gondolod. Mondtam már milyen érdekesnek találom hogy az aki a legtöbb tisztelettel viselkedik irányomban, az egy Teari?"

"Udvariasan viselkedni valakivel nem a tisztelet jele, Pevara sedai," mondta Emarin. "Ez inkább a jó nevelés és a kiegyensúlyozott természet jele."

Androl elmosolyodott. Emarin csodálatosan tudott megsérteni valakit. Az esetek felében a másik fél észre sem vette azt míg el nem váltak útjaik.

Pevara összeszorította ajkait. "Legyen hát. Figyelni fogjuk az őrségben levők cserélődését. Amint a következő vihar megérkezik, annak leple alatt átszökünk a falon közel azokhoz az őrökhöz akik kevésbé figyelnek.

A két férfi Androl felé fordult, aki azon kapta magát, hogy a szoba azon sarkát vizsgálja, ahova az asztal vetette árnyék esik. Nagyobbra nőtt vajon? Felé nyúl...

"Nem akarok embereket hátrahagyni," mondta rákényszerítve magát hogy ne nézze tovább a sarkot. "Több tucat ember és fiú van akik még nem kerültek Taim befolyása alá. Nem tudjuk mindegyikőjüket kivinni, anélkül hogy túl nagy figyelmet ne vonnánk magunkra. Ha itt hagyjuk őket, azt kockáztatjuk, hogy..."

Nem tudott mit mondani. Nem tudták igazán, hogy mi történik. Az emberek hirtelen megváltoztak. Megbízható szövetségesek változtak ellenséggé egy éjszaka alatt is.

Ugyanúgy néztek ki, de mégis mások voltak. Mások a szemük mögött. Androl megremegett.

"A lázadó aes sedaiok által küldött nők még mindig a kapukon kívül várnak," mondta Pevara. Már egy ideje tábort vertek odakint, azt hangoztatva hogy az Újjászületett Sárkány őrzőket ígért nekik. Taim még egyiküket sem engedte be. "Ha el tudunk érni hozzájuk, lerohanhatjuk a Tornyot és megmenthetjük a többi itt hagyottat."

"Vajon tényleg ilyen könnyen menne?" kérdezte Emarin. "Taimnak van egy egész falura való túsza. Nagyon sokan magukkal hozták a családjukat is."

Canler bólintott. Az ő családja is itt volt. Nem hagyná itt őket saját akaratából.

"Ezen túl," szólt Androl halkan, a székét Pevara felé fordítva, "te tényleg őszintén hiszed hogy az aes sedaiok győzhetnek ellenük?"

"Évtizedek-néhányuknak évszázadok- tapasztalata áll mögöttük."

"Ebből mennyit töltöttek csatatéren?"

Pevara nem válaszolt.

"Több száz fókuszálni tudó ember van itt, aes sedai," folytatta Androl. "Mindegyiket arra képzik, hogy fegyverré váljon. Nem tanulunk politikát vagy történelmet. Nem tanuljuk, hogyan lehet nemzeteket befolyásolni. Azt tanuljuk hogyan öljünk. Minden férfi és fiút erejük határáig nyomnak, erőltetve hogy megerősödjenek, megnőjenek. Több hatalmuk legyen. Pusztításra. És igen nagy részük őrült. Le tud a te aes sedaijaitok győzni egy olyen ellenfelet? Különösen, ha sokan azok közül, akikben megbízhatunk -akiket meg akarunk menteni-, valószínűleg Taim emberei mellett harcolna ha látják hogy az aes sedaiok megtámadják őket?"

"Az érveid nem teljesen súlytalanok," mondta Pevara.

Akárcsak egy királynő, gondolta, akaratlanul lenyűgözve a nő higgadtságától.

"De biztos, hogy ki kell juttatni az információt," folytatta Pevara. "Egy frontális támadás talán nem volna bölcs, de itt ülni amíg mindannyiunkat elvisznek, egyikünket a másik után..."

"Szerintem is bölcs lenne valaki küldeni," szólalt meg Emarin. "Figyelmeztetnünk kell Sárkány Urunkat."

"Sárkány Urunk," mondta Canler fintorogva, elfoglalva egy helyet a falnál. "Ő elhagyott minket, Emarin. Semmit nem jelentünk a számára. Ez-"

"Az Újjászületett Sárkány az egész világ terhét a vállain viszi, Canler," mondta Androl halkan. "Nem tudom, miért hagyott itt minket, de én inkább arra gondolnék, hogy azt hiszi, képesek vagyunk magunk is elintézni." Androl végighúzta ujjait a bőrcsíkokon, majd felállt. "Ez a mi időnk, hogy bizonyítsunk, ez a Fekete Torony próbája. Ha az aes sedaiokhoz kell futnunk hogy megvédjen minket a sajátjainktól, a felügyeletük alá helyezzük magunkat. Ha az Újjászületett Sárkányhoz futnánk, senkik és semmik leszünk amint elment/meghalt."

"Már nem lehet elsimítani a dolgokat Taimmal," mondta Emarin. "Mind tudjuk mit is csinál."

Androl nem nézett Pevara-ra. A nő már elmagyarázta, hogy szerinte mi történik, és - dacára képzése éveinek, mely megtanította kordába fogni érzéseit- nem tudta visszafogni a hangjában a félelmet. Tizenhárom Myrddraal és tizenhárom fókuszáló, együtt egy rettenetes rítussal bármelyik fókuszálni képes embert az Árnyékhoz tudják fordítani. Akarata ellenére.
"Amit Taim csinál az tiszta, tömény gonoszság," mondta Pevara. "Ez mostmár nem két vezér közötti választás. Ez a Sötét Úr munkája, Androl. A Fekete Torony az Árnyék kezére jutott. El kell ezt fogadnod."

"A Fekete Torony egy álom," mondta a férfi a nő szemébe nézve. "Egy menedék olyan férfiaknak, akik tudnak fókuszálni. Egy saját hely, ahol nem kell félnünk, ahonnan nem kell elmenekülnünk, ahol nem gyűlölnek minket. Nem adom Taim kezére. Nem fogom."

A szobára csend borult, melyet csak az ablakon kopogó esőcseppek zaja tört meg. Emarin bólintott, és Canler felállt, Androlt karjánál fogva húzva fel.

"Igazad van," mondta Canler. "Égessenek meg ha nincs igazad, Androl. De mit tehetnénk? Gyengék vagyunk, kevesen vagyunk."

"Emarin," mondta Androl, "hallottál már a Knoks Lázadásról?" "Valóban. Elég nagy zűrt kavart, még Murandyn kívül is."

"Átkozott murandyak," köpött ki Canler. "Ellopják a köpenyed és még meg is vernek, ha nem adod mellé a cipődet is."

Emarin összevonta szemöldökét.

"Knoks jóval Lugardon túl feküdt, Canler," mondta Androl. "Nem nagyon találnál különbséget az andoriakkal. A lázadás valami... tíz évvel ezelőtt tört ki."

"Egy csapat földműves legyűrte az urát," mondta Emarin. "Az meg is érdemelte, minden bizonyság szerint-Desartin szörnyű ember volt, főleg azokkal akik alatta szolgáltak. Volt serege, egyike a Lugardon kívüli legnagyobbakknak, és úgy tűnt ki akarja hasítani a maga kis királyságát. A király nem nagyon tudott volna tenni ellene."

"És Desartint legyőzték?" kérdezte Canler.

"Egyszerű emberektől szenvedett vereséget, olyan férfiaktól és nőktől, akik túl sokat kaptak a elnyomásból," mondta Androl. "A végén sokan a zsoldosok közül, akik eddig a cimborái voltak, már velünk harcoltak. Bár erősnek tűnt kívülről, a belső rothadása vezetett bukásához. Innen rossznak tűnik a helyzet, de Taim legtöbb embere nem hű hozzá. A hozzá hasonló emberek nem késztetnek hűségre. Ők cimborákat gyűjt, olyanokat akik hatalmat és vagyont akarnak. Tudunk és fogunk is módot találni, hogy legyőzzük."

A többiek bólintottak, bár Pevara csak nézte őt szorosan zárt ajkakkal. Androl bolondnak érezte magát; nem gondolta hogy a többiek rá fognak felnézni, ahelyett hogy valaki előkelőt, mint Emarin, vagy erőset, mint Nalaam követnék.

A szeme sarkából árnyakat látott mozogni az asztal alatt, feléje nyúltak. Összeszorította állkapcsát. Azok nem merészelhetnek érte nyúlni ha ennyi ember van körülötte, ugye? Ha az árnyak el akarnák nyelni, megvárnák míg egyedül van, míg alszik.

Az éjszakák rettegéssel töltötték el.

Most már akkor jönnek, ha nem tartom a saidint, gondolta. Égessenek meg, a Forrást megtisztították! Nem szabadna még többet elvesztenem az épelműségemből!

Addig markolta széke karfáját, míg a rettenet, az árnyak visszavonultak. Canler -rá nem jellemzően vidáman- azt mondta, hoz nekik valamit inni. Elindult a konyha felé, de senki nem akarta követni, ezért hezitált.

"Azt hiszem én is hasznát látnám most egy italnak," mondta Pevara felhorkanva, majd csatlakozott hozzá.

Androl visszaült, hogy folytassa munkáját. Amíg így tett, Emarin odahúzott egy széket, majd leült a férfi mellé. Olyan nemtörődömséggel tett így, mintha csak egy jó helyet keresne a lazításhoz, és ki akarna bámulni az ablakon.

Emarin viszont nem volt olyan ember, aki bármit is tenne valamilyen cél nélkül. "Te harcoltál a Knoks Lázadásban," mondta Emarin halkan.

"Ilyet mondta volna?" Androl folytatta munkáját a bőrdarabon.

"Azt mondtad, a zsoldosok átálltak, hogy veled harcoltak. A 'mi' szót használtad amikor a lázadókat említetted."

Androl megdermedt. Égessenek meg. Jobban kellene figyelnem a nyelvemre. Ha Emarin észrevette, akkor biztosan Pevara is.

"Csak éppen arrafele volt dolgom," mondta Androl, "és az események örvényébe kerültem akaratomon kívül."

"Furcsa és változatos múltad van, barátom," mondta Emarin. "Minél többet tudok rólad, annál kiváncsibbá válok."

"Nem csak nekem van érdekes múltam," mondta Androl halkan. "Ugye, Lord Algarin, a Pendaloan házból."

Emarin hátrahúzódott, szemei tágra nyíltak. "Honnan tudtad?"

"Fanshirnak volt egy könyve a Teari nemesi vérvonalakról," mondta Androl, az egyik Asha'man katonát említve, aki mielőtt a Toronyba jött írnok volt. "Tartalmazott egy érdekes megjegyzést is. Egy házról, aminek fényét megtépáztak egy nem említett problémával küszködő férfi tagjai, amelyek közül a legutolsó ilyen talán egy tucat évvel ezelőtt történt."

"Értem. Nos, azt hiszem nem túl nagy meglepetés, hogy nemes vagyok."

"Valaki, akinek van tapasztalata az aes sedai-okkal," folytatta Androl, "aki tisztelettel bánik velük annak ellenére-vagy pont azért- amit tettek a családjáért. Egy teari nemesember. Egy nemes, aki nem bánja ha lovászfiúk alatt kell szolgálnia, aki szimpatizál a polgári lázadókkal. Ezek egyike sem olyan, ami túlzottan gyakori lenne köreidben. Nem hibáznék mellé, ha azt mondanám neked magadnak is érdekes múltad van."

Emarin elmosolyodott. "Ott a pont. Nagyon jó lennél a Házak Játékában, Androl."

"Én nem mondanám," mondta Androl grimaszolva. "Utoljára mikor belenyúltam abba, majdnem..." Elhallgatott.

“Micsoda?”

"Inkább nem mondanám," mondta Androl. Nem fog életének azon szakasza miatt magyarázkodni. Fényre, az emberek azt gondolnák olyan mesemondó vagyok mint Nalaam.

Emarin elfordult, az ablakot verő esőcseppeket nézte. "A Knoks Lázadás csupán egy rövid ideig volt győztes, ha jól emlékszem. Két év alatt a nemesség visszaállította helyzetét, a lázadókat elüldözték vagy kivégezték."

"Igen," mondta Androl halkan.

"Akkor itt jobb munkát kell végeznünk," mondta Emarin. "A te embered vagyok. Mind azok vagyunk."

"Nem," mondta Androl. "Mi a Fekete Torony emberei vagyunk. Vezetlek titeket ha muszáj, de ez nem rólam, rólad vagy bármelyikünkról szól. És csak addig, míg Logain vissza nem tér."

Ha egyáltalán visszatér, gondolta Androl. A Fekete Toronyba nem lehetett Kaput nyitni. Vajon Logain próbálkozik, csak nem tud bejutni?

"Legyen hát," mondta Emarin. "Mihez kezdünk?"

Villám robajlott odakint. "Hadd gondolkodjam," mondta Androl, újra felvéve a bőrdarabot és szerszámait. "Adj egy órát."